2009. február 16., hétfő

GAZDAGMAMA és a nyugdij

Vajon Te is elkövetted öntudatlanul azt a hibát, hogy bízol a saját eljövendő nyugdíjadban?

Nem szükséges mindent kedvelni abban, amivel a jövedelmünket szerezzük!


Néhány nappal ezelőtt telefonon beszélgettem egyik régebbi munkatársammal, aki jelenleg középvezetői beosztásban dolgozik egy hazai nagyvállaltnál. Megemlítette, hogy eddig még egyszer sem csatlakozott semelyik kapcsolati marketinges céghez, de úgy véli, talán éppen most jött el az ideje annak, hogy komolyan fontolóra vegye a dolgot.

Azt történt ugyanis, hogy az ismerőseitől egyre gyakrabban hall különféle történeteket olyan személyekről, akik ebből a tevékenységből egészen szimpatikus jövedelemre tesznek szert.

Eszébe jutott, hogy én már több éve ezzel foglalkozom. Úgy gondolta, az alapos tájékozódáshoz tőlem is begyűjt néhány információt.

Elmondta: "Az elmúlt 10 év alatt már többen is igyekeztek különféle ürüggyel beszervezni, de képtelen voltam magamat termékforgalmazóként elképzelni. Rávenni másokat olyasmire, amit én magam sem kedvelek, ha velem próbálják megcsinálni."

Megkérdeztem tőle, hogy: Ez alkalommal, mi volt a döntő érve a csatlakozás mellet?

"A nyugdíj. - felelte. Figyelembe véve az eddigi megtakarításaimat, és a mostani jövedelmemet, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy nyugdíjba menjek. A jelenlegi életszínvonalamat biztos, hogy nem tudnám akkor megőrizni.

Az eddig összegyűjtött információim alapján úgy gondolom, éppen az a tevékenység - a kapcsolati marketing, amit éveken keresztül gondosan igyekeztem elkerülni - rejtegeti számomra az egyik lehetőséget ahhoz, hogy a következő 6-8 év alatt stabil anyagi hátteret hozzak létre magunknak. Őszintén bevallva, én tényleg nem tudnám magam rávenni arra, hogy azt a munkát végezzem, amit hallomásom szerint itt csinálni kellene."

Elnevettem magam, és azt mondtam neki: De jó, hogy felhívtál! Meglátod majd, hogy milyen remekül fogod érezni magad a csoportunkban!

Nem értette, hogy én minek örülök annyira.

Elmondtam, hogy ennek a szakmának az egyik sajátossága, hogy nem feltétlenül kell imádnia az embernek mindent abban, amit éppen csinál. Hirtelen pár másodpercre csend lett a vonal túlsó végén...

Érezve, hogy sikerült egy kicsit elbizonytalanítanom őt, folytattam tovább a mondókámat.

Megkérdeztem, hogy hány éve dolgozik már?
Több mint 30. - válaszolta.

És ekkor a következőkkel folytattam:
Csak nem azt akarod nekem mondani, hogy az elmúlt 30 évben imádtál minden reggel egy elektronikus kakas kukorékolására felébredni?

Vagy netán azt élvezted, hogy minden nap, a csúcsforgalomban lépésben haladva, folyamatosan mások autóinak kipufogógázát lélegezhetted be?

Talán azt kedvelted meg, hogy főként olyan negatív emberekkel voltál kénytelen együtt dolgozni, akik folyton a jólértesültségüket fitogtatták, és a vállalati pletykákról beszámolva igyekeztek elvonni a figyelmedet a napi teendőidről?

Lehet, hogy abba szerettél bele, hogy mindig más mondta meg neked azt, mikor mehetsz el ebédelni, mikor veheted ki a szabadságodat, milyen gyakran lehetsz beteg, és egyáltalán mennyit ér a munkád?

Valóban kedvedet leled abban, hogy a két gyermeked egyike sem kaphatja meg azokat a játékokat, amelyeket már kiválasztottak maguknak, és meg is érdemelnék?

Vagy talán a feleségednek is örömmel vallod be, hogy az idén nem fogod tudni elvinni őt a kedvenc üdülőhelyére, és megint le kell mondania a jól megérdemelt nyaralásról?

Tényleg örömöd leled abban, hogy állandóan a szakmailag és emberileg Nálad jóval gyengébb képességű főnöködnek az utasításait hajthatod végre?

Lehet, hogy ma már ösztönösen engedelmeskedsz a gyermekkorodban jól megtanult "aranyszabálynak", miszerint: "Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér!"

Nem volt még szerencséd összetalálkozni senkivel sem, aki azt a képtelenséget bátorkodott volna a tudomásodra hozni, hogy "Akár olyan takaród is lehet, ami addig ér, ameddig csak nyújtózkodni bírsz!"

Még néhány hasonló jellegű kérdést tettem fel, majd pedig, a következőkkel zártam a gondolatmenetemet:
Én sem kedveltem mindent abból, amit annak idején tennem kellet. Egy dolgot azonban nagyon is jól tudtam. Nevezetesen azt, hogy semmi kedvem sincs ahhoz, hogy ezt az alkalmazotti gürcölést csináljam 30, vagy 40 éven keresztül.

Kezdőként jól megfigyeltem a főnökeim életvitelét. Nem tudtam igazán lelkesedni azért, hogy kivárjam a nyugdíjba menetelüket, és a helyükbe lépve ugyanazzal érjem én is be.

Inkább egy olyan tevékenységbe kezdenék bele - gondoltam akkor -, amit ha nem is kedvelek annyira, de legalább korábban abba hagyhatom.

Nem kevés évnek kellett azóta eltelnie, hogy ráleljek a megoldásra, a kapcsolati marketingre.

Nos, ma is mindenkinek adott a lehetőség arra, hogy a következő 6-8 évben egy számára egyáltalán nem szimpatikus tevékenységet folytatva, éppen csak egyik napról a másikra valahogyan eléldegéljen.

Eltöltheti viszont, ezt a 6 - 8 évet úgy is, hogy egy olyan munkát végez, amivel a családja anyagi biztonságát is komolyan megalapozhatja.

És könnyen előfordulhat az is, ha belevágva ebbe a - kezdetben "kivitelezhetetlennek tűnő" - tevékenységbe, egyszer csak azon veszi észre az ember magát, hogy teljesen beleszeretett!

Végső soron, a saját életünkről szól a történet. Minden a jól/rosszul átgondolt, megvalósított, vagy elhalasztott döntéseink eredménye.

Gondolataimat egyik kedvenc idézetemmel igyekeztem még világosabbá tenni:

"A boldogság titka az, ha azt tesszük, amit szeretünk, és megtanuljuk szeretni azt, amit meg kell tennünk, hogy ezt elérjük!" (Dexter YAGER)


A beszélgetésünk végén észrevettem, hogy a volt kollégám hangja hirtelen megváltozott ...

Úgy éreztem, talán sikerült rádöbbentenem őt arra, hogy az a létra, amin eddig - nem túl sok meggyőződéssel - igyekezett egyre magasabbra felkapaszkodni, nem a megfelelő falnak van neki támasztva!

www.gazdagmama.hu

Nincsenek megjegyzések: